magyar közélet megújítását jelölte meg céljaként a Márciusi charta, amely értelmiségi műhelyként akar működni. A természetvédők mintájára a politikai élet védelmezői szeretnének lenni, a politikai életet akarják megreformálni.


- Egyetlen politikai és kulturális célom volt, hogy a magyar értelmiségiek közül, akiket én becsülök, szeretek, lássak sok embert együtt. Azért, mert - ahogyan mondani szokták - egy nemzet személyigazolványa a szellemi élete, a kultúrája, és azt látom, hogy éppen ez az, ami valahogyan elveszett – vélekedik Csoóri Sándor.

A charta alapító dokumentumát számos közéleti személyiség írta alá, köztük a jegybank korábbi elnöke. Járai Zsigmond szerint a magyar gazdaság számára ez még nem a mélypont, de 2006 első negyedévében 600 milliárd forinttal növekedett az államháztartás hiánya, és ezzel rövid idő alatt tönkrement a magyar gazdaság.

- Nagyjából a 2002 óta folytatott rossz gazdaságpolitika vitt bennünket ide. Olyanok kaparintották meg az állam kassza kulcsát, akik nem a gazdaság, a társadalom felemelésére, hanem saját hatalmuk megőrzésére használták fel azt a hihetetlen mennyiségű pénzt, ami évente összegyűlik az államkasszában – tette hozzá Járai Zsigmond.

Pozsgay Imre az alakuló gyűlésen kijelentette: az a kormány nem lehet baloldali, amely különböző trükkök segítségével megkopasztja az országot. - Jelenleg az ország sorsára, az ország jövőjére nézve a legnagyobb kockázatot a most uralkodó politikai csoport jelenti. Ettől a politikai csoportosulástól kell az országnak megszabadulnia – vélekedett Pozsgay Imre, a Károli Gáspár Református Egyetem tanára.

Csoóri Sándor szerint ma a felemelkedés helyett milliók szegényedhetnek el, a értelmiségnek viszont nem szabad engedni, hogy szétverjék az egészségügyet, és meg kell akadályozni azokat a lépéseket, amelyek miatt romlik a magyar emberek életminősége.

***

Csoóri Sándor Márciusi levél című írását teljes terjedelmében közöljük:

Akárhova lépünk, kő csikorog a lábunk alatt. Akárhova nézünk, korhadozik az ég fölöttünk, mint az üresen maradt istállók mennyezete. Meg szeretnénk határozni a helyzetünket, szélben és napsütésben, de nem tudjuk, mert a nyelv elmenekül előlünk. Úgy vagyunk foglyok és tehetetlenek ebben a szerencsétlen, kis hazában, ahogy természetesek szeretnénk lenni benne. Őrület! – mondhatnánk halálos lelki nyugalommal magunknak is, de zavarodottan már önmagunkkal sem tudnánk szóba állni.

Ezt szokták egy országban válságnak vagy csődnek nevezni. Csődnek – lábunk fejétől a koponyánk magaslatáig. A kórházi ágyak ilyenkor szoktak parancsszóra útra kelni, menni egyik városból a másikba, a hegyek tetejéről kiszellőztethetetlen házak sűrűjébe, és fejetlen rohangálásukat befejezni a roncstelepen. Az iskolák, a kis posták, a vidéki vasútállomások ajtaját ilyenkor szögezik be kalapácsos lidércek, hogy a peremlakók minél előbb megtudják: semmi szükség sincs rájuk. És egy Gyurcsány Ferenc nevezetű miniszterelnöknek is ilyenkor támad kedve hanyagul rákönyökölni a Művészetek Palotájában magányosan ácsorgó, mikrofonos asztalra, és kioktatni a magyarságot arról, hogy mi is történt 1848. március 15-én.

Tudomásunk szerint a Márciusi Ifjak nem a bécsi parlament és nem a pozsonyi országgyűlés magasztos termeiben töröltették el a cenzúrát, amely forradalmi tett volt, hanem az utcán. És Petőfi sem a Felsőházban szavalta el, napirendi pont előtti felszólalásaként a Nemzeti dalt. Meg a Tizenkét Pontot sem a képviselők terjesztették elő az uralkodónak. Nem, nem – sem az Uniót Erdéllyel! A miniszterelnök szerint még az is elképzelhető, hogy Március Tizenötödike csak a mi beteges képzeletünk volt!

Barátaim! Történészek, írók, tudósok, tanárok, filmesek, filozófusok, egyházi emberek, feltalálók, Bartók és Kodály tanítványai – hova jutottunk? Valaha voltunk valakik, és most csak bámuljuk az eseményeket, mint egy nevetséges panoptikum élethű másolatai. Tizenhét év óta jámboran dödögünk és lázadozunk, ahelyett, hogy bevallanánk: elárultuk az értelmet, de helyette nem fedeztünk fel magunkban semmiféle dacos és barbár boldogságot, amellyel segíthettünk volna népünknek. Sőt, mostanra az is kiderült, hogy elfogadtuk a diktatúrában gyökerező demokrácia minden züllöttségét és képmutatását. Sorsfordító könyvekben kellett volna már megírnunk, hogy a demokrácia épp úgy szabadított föl minket, mint a szovjet hadsereg, s ugyanúgy fosztott ki és gyalázott meg mindnyájunkat. 1956 tizenkét napját kivéve, a kétségbeesés lett a mi hagyományunk!

Ma bárhol járunk az országban, mindenki panaszkodik, hogy a Politika holtversenyében kell leélnünk az életünket. Az eldöntetlenség sorvasztó léthelyzetében. A döntetlen jelző helyett használjuk inkább a rosszul, sőt a bűnösen döntő helyzetek fogalomkörét. A rendszerváltás pillanatában azt hittük, hogy a szabadság megigazulása és megváltása jön el.
De nem az jött el!

Az első szabad választáson a vérbírók éppen úgy szavazhattak, mint az agyonlőtt vagy a fölakasztott vértanúk hozzátartozói. Akik 1956. október 25-én, az Országház téren tömeggyilkosságot rendeztek, szabadon járulhattak az urnákhoz. Elmaradt a törvényes, bírósági leszámolás azokkal szemben is, akik zsarolással lelkeket pusztítottak el, s akiknek vér tapadt a kezükhöz. Az ő bőrük megmentésével elvettük megtévedt százezrek megtérésének lehetőségét, s ott hagytuk őket meghasonlásukban: és így növelték, s növelik a tegnapi bűnösök szavazótáborát. A diktatúra minden szennye és szörnyűsége így ömlött át zavartalanul a demokráciába, különösképpen felerősödve az utóbbi öt esztendőben.

Mindenféle válság és tudathasadás ennek a következménye.
A magyar értelmiségiek nagyobbik része ugyanis pontosan tudja, hogy ez az eredendő bűn, ez a válság mára elérte az élet minden területét. Ott csikorog az ország gazdasági teljesítményében, az államháztartás hiányában, az államigazgatás és a közösségi szolgáltatások állapotában, a romló nemzetközi kapcsolatokban, a közösségi és az egyéni züllésekben, a kormány által gerjesztett és megtűrt korrupcióban, az idegrendszert sújtó betegségek egyre növekvő számában.

A hatalmat gyakorló kormány már nem is nagyon rejtegeti azt a szándékát, hogy a magyar lakosság becsapásával elért választási győzelmét legönzőbb módon saját anyagi gyarapodására használja föl. Eközben parlamenti többségét kérkedve és kéjjel mozgósítja kiszolgáltatott népe ellen. Az egészségügy, a kórházak barbár szétdúlása a ma emberét az 1919-es proletárdiktatúra gaztetteire emlékezteti. Ha a terror áldozatainak számát összevetjük a mai cinikus, üzleties intézkedések áldozatainak előre látható számával, akkor a proletárdiktatúra szelídebb korszaknak tűnik a mai dúlásokhoz képest. Ennek a pusztításnak a mértékét nemcsak az egészségügy szétverése adja, hanem a mai kormány minden intézkedése, amelynek nyomán romlik a nemzet többségének életminősége. A felemelkedés helyett milliók kerülnek a lecsúszás pályájára, és sok ezren pedig inkább az önpusztítást választják.

Mit tudunk hazánk megmentésére kiverítékezni magunkból? Csak olyasmit, ami nekünk van. Bátorságot, konok hajthatatlanságot, félresöpörhetetlen érveket. Ehhez azonban kellene egy, a prágai chartásokra emlékeztető értelmiségi csapat, amely Németh László gondolatát követi szigorúan: A szellem embere az, akiben ott feszeng a szellemiség örök ösztöne… A szellem: rendező nyugtalanság, amely nem tud beletörődni az elszórt tények halmazába, mindig az összefüggéseket keresi.

Ma Magyarországon a legnyilvánvalóbb igazság az, hogy aki értelmiségi és nem vakítja el a félelem, önző érdek vagy valamiféle téveszme, az magában leszámol ezzel a kormánnyal. Úgy is mondhatnánk, hogy aki értelmiséginek tartja magát, nem azonosulhat ezzel a kormánnyal, hanem megtesz mindent annak érdekében, hogy azok a megtévesztett jóhiszeműek, akik még e kormányban hisznek, hasonló következtetésre juthassanak, hisz valójában az ő kezükben van a döntés. Ehhez pedig közgazdászok, tudósok, írók, filmesek, filozófusok, jogászok, tanárok, szociográfusok, tisztességes pénzemberek szükségesek, valamint hitben és képzeletben nagyra nőtt emberek. Ne feledjük: 1848. Március Tizenötödike azért lehetett máig is legnagyobb erőt sugárzó ünnepünk, mert történelmünkben ez volt az első – de úgy is mondhatnám, hogy az egyetlen – olyan esemény, az egyedüli csoda, amelyben népünk elsősorban a szellem embereire hallgatott.

A létrehozandó autonóm személyiségekből álló testületnek úgy kellene majd működnie, mint egy – jelképesen szólva – szellemi és morális felsőháznak, amelyben rangot az erkölcs, az értelem, a rokonszenv, a nemzeti érdekek egységes védelme ad.

Természetes, hogy a tagjai között éppúgy helyük van a környező országokban s a világ bármely táján élő magyaroknak, mint az itthoniaknak. A természetvédők mintájára legyenek a politikai élet védelmezői; amikor pedig ez kezelhetetlenné válik számukra, akkor magát a politikai életet kell megreformálniuk.

Jelmondatunk szerény, de irányt mutató: Egy nemzet boldogsága inkább függ az emberek jellemétől, mint a kormányzás formájától.